Bemutatkozás

A Csütörtöki Csoport (Csücsop) egy Budapesten működő Katolikus Ifjúsági Közösség. Lelki vezetőnk Bíró László püspök atya, tagjaink pedig Budapesten tanuló főiskolások és egyetemisták, valamint fiatal dolgozók (jellemzően 18-30 év közötti korosztály). A Csücsop egyszerre kíván számukra otthon és ugródeszka is lenni. Otthon a Budapesten élő (de sokszor máshonnan érkező) fiataloknak, ahol személyes kapcsolatokat építhetnek, elmélyíthetik hitéletüket, megoszthatják örömeiket és gondjaikat másokkal. Ugyanakkor ugródeszka is, mivel a kezdetektől fogva egyik célunk, hogy tagjaink a Csücsopon szerzett közösségi tapasztalat birtokában később új közösségeket hozzanak létre vagy más, már működő közösségeket erősítsenek.

Érdekel a Csücsop?

Közösségünk minden csütörtök este 7 órakor találkozik a Párbeszéd Házában.

Cím: 1085 Budapest, Horánszky utca 20. (térkép)

Kérdéseddel bátran keress minket az info@csucsop.hu címen vagy közvetlenül írhatsz itt.

Szeretettel várunk!

Csütörtöki levelek

Búcsúzás, valami új kezdete

2015.10.01. 19:00 | _Barna | Szólj hozzá!

Címkék: csütörtöki levél

14291311905_3ab44f5788_h.jpg"Úgy gondolom, a búcsúzás fájdalmas, de elkerülhetetlen része kell, hogy legyen időnként az életemnek, hiszen ha benne ragadok és belefásulok a mindennapi rutinomba, elszalasztom a lehetőségét annak ,hogy igent mondjak arra az új életre, amit Isten szán nekem." Részlet az 5-ös kiscsoport ráhangolódásából.

 

 

Zoli


Azt figyeltem meg magamról, hogy nem szeretem a változásokat az életemben. Tartok tőlük, kedvelem a biztosat, a jól megszokottat. Nem szívesen lépek ki a komfortzónámból. Pedig időről-időre meg kellett hoznom olyan döntéseket, amelyekkel elbúcsúztam addigi életszakaszaimtól. Bízom benne, hogy ezekkel a döntésekkel Isten akaratát hagytam érvényesülni az életemben. A szakmám, a korábbi közösségeim és magánéletem segítségével szeretném igazolni Nektek, hogy a búcsúzás és a változás igenis szükséges és elkerülhetetlen, ha értékesebb emberekké akarunk válni.

Az egyetemi alapképzésem befejezése idején egy könyvelő multinál gyakornokoskodtam már 10 hónapja. Elég unalmas volt a számlák kontírozása, de végül is legalább valamilyen szakmai dolgot csináltam. A sikeres szakdolgozatvédésem után 2 nappal a főnökasszonyom magához hívatott, és egy 4 hónappal azelőtti gyenge teljesítményértékelésemre hivatkozva megszüntette a munkaviszonyomat, mondván „ lehet, hogy a könyvelés nem is nekem való”. Bár éreztem e kemény mondat mögött a valóságtartalmat, mégis nehéz volt elfogadni, hogy a csúszásaim korrigálása után egy olyan képzést fejeztem be,és ezzel együtt egy olyan szakmát választottam, amelyhez igazából szinte semmilyen affinitásom nincsen. Néhány sikertelen állásinterjút követően végül plébániai segítséggel sikerült helytállnom először az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézetben, majd e munkát követően elhelyezkednem egy építőipari kisvállalkozásnál. Úgy érzem, ezeken a helyeken sokkal inkább kamatoztathattam a talentumaimat.

Szintén nagy változás volt életemben, amikor búcsút intettem a dél-pesti katolikus ifjúsági élet szervezésének. Nagyon jó kapcsolat alakult ki a környékbeli plébániák között: sok tábort, lelkigyakorlatot, bált szerveztünk egyetemistaként a középiskolás hittanosoknak. Elég aktív tagja voltam a templomi közösségemnek is: nem volt olyan hét, amikor ne vettem volna részt két-három egyéb plébániai programon is a misén kívül. Egy idő után azonban előjött bennem a „rút kiskacsa effektus”: egyre inkább kiöregedtem, a programokon már nem éreztem otthon magam, nem voltak barátaim a korosztályomban, a perifériára kerültem. A szemeretelepi közösség számomra egy olyan fészekké vált, ahová ugyan mindig visszavárnak, de ahonnan végre ki kellett repülnöm,hogy új emberekkel ismerkedjek meg, és újra elhihessem magamról, hogy értékes vagyok.

Bár már korábban is halottam róla, mégis csak 2012 tavaszán kerestem fel a Csücsopot, ahol végre velem egykorú fiatalokkal is találkozhattam. Természetesen a közösségen és az új barátok szerzésén kívül motivált a jövendőbelim megtalálása is. Éppen ezért nagyon nehéz volt megélnem, hogy bár két igen kedves, szeretőszívű lánnyal is megismerkedhettem, mégis szakításokkal értek véget ezek a kapcsolatok, hiszen nem illettünk össze. Külön nehézséget jelentett, hogy továbbra is egy közösségbe tartoztunk, ahol hétről-hétre láttuk egymást, ugyanis Csücsopot nem akartam otthagyni. Hála az Isteni Gondviselésnek, úgy tűnik, nehéz, de jó döntéseket hoztunk.

Vajon mi Isten szándéka az életemmel? Érzem az Ő áldását döntéseim meghozatalakor? Valóban helyemen vagyok a jelenlegi munkámban, közösségemben, párkapcsolatomban?

Úgy gondolom, a búcsúzás fájdalmas, de elkerülhetetlen része kell, hogy legyen időnként az életemnek, hiszen ha benne ragadok és belefásulok a mindennapi rutinomba, elszalasztom a lehetőségét annak ,hogy igent mondjak arra az új életre, amit Isten szán nekem.

 

Bandi

Aki szeret engem, megtartja tanításomat. Atyám is szeretni fogja őt, hozzá megyünk és benne fogunk lakni.”
(Jn 14,23)

Jézus búcsúbeszédében megígérte az apostoloknak, hogy újra látni fogják majd őt, mert kinyilatkoztatja magát azoknak, akik szeretik. Ekkor Júdás, nem a karióti, megkérdezte tőle, hogy miért nekik akarja kinyilatkoztatni magát, és miért nem a tömegnek. A tanítvány arra vágyott, hogy Jézus látványosan nyilatkoztassa ki magát a kívülállóknak, mert ez megváltoztathatta volna a történelem menetét, és szerinte alkalmasabb lett volna a világ megváltására. Az apostolok ugyanis azt gondolták, hogy Jézus a végső idők várva várt prófétája, aki azért jött el, hogy mindenki előtt megnyilvánuljon: Ő Izrael királya, aki Isten népének élére állva véglegesen helyreállítja Isten országát.
Jézus ellenben azt válaszolja, hogy nem látványosan, külsőségek közepette fogja kinyilatkoztatni magát, hanem egyszerűen és rendkívüli módon: a Szentháromság költözik majd a hívek szívébe, ott, ahol hit és szeretet van.
Jézus ezzel a válaszával azt jelzi, hogyan marad halála után az övéi között, és elmagyarázza, miként lehetünk kapcsolatban vele.

Aki szeret engem, megtartja tanításomat. Atyám is szeretni fogja őt, hozzá megyünk és benne fogunk lakni.”

Jézus jelenléte tehát a keresztény emberben és a közösségben már mostantól megvalósulhat, nem a jövőben kell azt várnunk. Jézust elsősorban nem a kőből épült templom fogadja be, hanem a keresztények szíve, amely így új tabernákulummá, a Szentháromság élő hajlékává válik.

Aki szeret engem, megtartja tanításomat. Atyám is szeretni fogja őt, hozzá megyünk és benne fogunk lakni.”

De hogyan érheti ezt el a keresztény? Hogyan hordozhatja Istent magában? Melyik út vezet ilyen mély közösségre vele? A Jézus iránti szeretet útja. Olyan szeretet ez, ami nem puszta érzelgősség, mert a mindennapi életben nyilvánul meg, elsősorban abban, hogy éljük az igét. Erre a tettekben megnyilvánuló szeretetre Isten saját szeretetével válaszol: a Szentháromság a keresztény ember szívébe költözik.

Aki szeret engem, megtartja tanításomat. Atyám is szeretni fogja őt, hozzá megyünk és benne fogunk lakni.”

„… megtartja tanításomat.

És melyik tanításra, minek a megtartására kapott meghívást a keresztény ember?
János evangéliumában a „tanításom” és a „parancsaim” kifejezések gyakran ugyanazt jelentik. A keresztény tehát arra hivatott, hogy megtartsa Jézus parancsolatait, amiket ugyanakkor mégsem tekinthetünk valami törvénygyűjteménynek. Észre kell vennünk, hogy mindegyik a kölcsönös szeretet parancsában foglalható össze, amelyről Jézus adott példát, amikor megmosta a tanítványai lábát. Isten azt parancsolja minden kereszténynek, hogy a másikat önmaga teljes odaajándékozásáig szeresse, úgy, ahogy azt Jézus tanította és tette.

Aki szeret engem, megtartja tanításomat. Atyám is szeretni fogja őt, hozzá megyünk és benne fogunk lakni.”

Hogyan fogjuk jól élni ezt az igét? Hogyan juthatunk el arra a szintre, amikor maga az Atya szeret minket, és a Szentháromság vesz hajlékot bennünk? Úgy, hogy teljes szívünkből, erővel és fáradhatatlanul éljük a kölcsönös szeretetet.
A hívő ember alapvetően ebben találja meg azt a mély keresztény aszkézist, amelyet a Megfeszített vár tőle. És a kölcsönös szeretet fogja kivirágoztatni szívében a különböző erényeket is, hogy meg tudjon felelni a szentté válásra szóló hivatásának.

 

Dominika

Gondolatok, hogy könnyebben elfogadjuk a változásokat:

- ajándék. Egyedül Isten az, aki mindig velünk van, Ő az állandó. Embertársaink csupán életünk egy, hosszabb vagy rövidebb, szakaszában vannak jelen. A világban minden és mindenki változik (emberek, tájak, életkörülmények/szakaszok), bátran álljunk az új lehetőségek elé, és bízzunk benne, hogy mindig jön majd valami/ valaki új. Ne veszteségnek éljük meg a búcsúzást, hanem inkább ajándéknak az eltöltött időt és azt, amit kaptunk a kapcsolatban/ adott helyszínen.

- szeretet. Amikor Jézus tanítványaitól búcsúzik, parancsba adja,h szeressük egymást. Akárhova megyünk, mindenhol lesznek olyanok, akiket szerethetünk. Nem az a feladatunk, hogy olyanokat találjunk, akik minket szeretnek.., az már a plusz jó

- remény, hit. A teremtés csodájának részesei vagyunk. Nem szomorkodni, szenvedni teremtettünk. Hatalmas jó vár ránk.
- örülni, megbecsülni azt, ami az enyém. Nem az után sírni, ami már vagy még nem az enyém, hanem értékelni azt, amit kaptam.

 

Emese


A búcsú számomra két fajta lehet: van gyors búcsú es van lassú búcsú
A gyors búcsú, amikor hirtelen ér el a helyzet. A lassú, amikor tudod, hogy valamikor a jövőben búcsúznod kell.
Számomra mindkettőből az volt idáig életemben a tanulság, hogy leginkább nem az számít, amit éppen búcsúzáskor mondunk vagy teszünk, hanem ahogy az adott emberhez előtte viszonyultál.

És ha valaki iránt szeretettel teli vagy, a búcsú, még ha váratlan is, nem okoz akkora gondot, mert akar az utolsó tekintet is többet mond mindennél.

 

 

 

 

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.