Szép, kora tavaszi reggel volt. Talán az első reggel, amit jó szívvel tavaszinak lehetett nevezni. Hétágra sütött a nap, az égen nem volt felhő, és a csípős, friss reggeli levegőt madárdal töltötte meg.
A csapat már az iskola előtt állt. Olyan jó hatvanan lehettek, csupa fiatal, vidám ember, lányok és fiúk vegyesen. Hallgatták a madárdalt, és érezték a szívükben, hogy valami visszavonhatatlanul megváltozott: véget ért a tél. Jóleső érzés volt ez, mint mikor kalickából röpülni engedik a madarat. Így álltak ott ők is, emlékezetükben még lüktetett a főváros zaja, a vonatút, de most Zebegény illatát szívták magukba.
Együtt táboroztak itt, a zebegényi iskolában. Játszani jöttek, kirándulni, megismerni egymást. Mert hiszen mondják, többet megtudhatsz másokról egy óra játék, mint egy év beszélgetés alatt. S volt is kit megismerni. A csütörtöki hittancsoport egyre újabb tagokkal gyarapodott, hogy már bármerre nézett az ember, mindenhol talált egy-két ismeretlen arcot. És talán eszébe jutott ilyenkor, hogy nem is volt olyan régen, mikor ő maga állt így, idegen tekintetek között, egyedül. Mennyi minden változott azóta!
De most nem volt idő a múltra emlékezni. A csapat elindult, fel a hegyekre, le a völgyekbe, kopasz erdők közé, szaladó patakokon át. A csapat elindult, és ott lüktetett bennük az élet, ahogy körös-körül az ébredő fákban. Tavasz volt, nagyböjt ideje. Lelkükben már megindultak a hit patakjai, hogy húsvét ünnepére egy nagy folyóvá duzzadjanak. Források táplálták ezeket a patakokat tiszta, édes vizükkel. Forrás fakadt minden egyes mosolyból, és más források is, az egymás felé forduló szeretet, az elfogadás, a meghallgatás, a komoly beszélgetések, a közös imák mind-mind elindították a maguk kis patakjait.
Patakok csörgedeztek az erdő mélyén is. Hideg volt a vizük, kristálytiszta, csak hullámaik tükrözték vissza pajkosan a fényt. És jég volt még a tavon, hiába sütött melegen a tavaszi nap. Pedig próbálkozott erősen, annyira, hogy a télhez szokott arcok kipirultak tőle, és hamarost leimádkozta a kabátot mindenkiről.
Vidáman telt az idő. Hol itt, hol ott megállott a csapat. Körjátékot játszottak a mezőn, gázlót kerestek a patakon. A Malom-völgyben egy kiszáradt zsombékost találtak. Felmásztak a sáscsomók meredező halmaira, elbújtak közéjük, egyesével, csapatostul. Önfeledt volt a játék, ahogyan csak a gyermekek tudnak játszani, és azok a felnőttek, akik egy pillanatra elfeledkeznek a világról. Mert volt ott egy másik Világ, amiben csak ők voltak, és a sás, a fák, a Nap, és a patak, és mindezekben Isten. S ez a Világ szép volt és tiszta.
Ezzel az érzéssel tértek vissza a faluba. Sáros cipőben, koszos nadrágban, fáradtan. De volt ebben a fáradtságban valami béke. Várták az estét, a vacsorával és a sok mókával, az esti imával és a játékokkal, de sokkal inkább várták, hogy együtt lehessenek. És arra gondoltak, milyen kár, hogy holnap vasárnap, és vége. És aztán arra gondoltak, milyen jó, hogy ez nem csak egy táborra szól, hogy hazavihetik a szívükben, és visszaadhatják, és továbbadhatják, csütörtökönként és mindenkor. És aztán arra gondoltak, hogy megérte. Eljönni. A Tavaszi Táborba.
És igen… Csücsopra.
Hutvágner Gábor