Advent második vasárnapján este nyolcra mentem szentmisére a Mária utcába, és a szertartás végén hirdette egy srác, hogy a Szent Egyed Közösség mise után fiatalok segítségét várja. A társaság hajléktalan embereket szokott látogatni esténként, és ételt és meleg holmikat visz nekik. Mise után erre vártak segítséget, hogy a levest és a szendvicseket ne egyedül kelljen cipelniük és kiosztaniuk a környéken.
Miután kiértem a templomból, néhány perc alatt összeállt egy 10-12 fős csapat, akik vállalkoztak a feladatra. Megkaptuk a meleg levest és a szendvicseket is, és a vezető egy rövid köszöntőt mondott arról, hogy mi a célunk ma este: be szeretnénk fogadni advent üzenetét, mert Jézus sem gazdag családba született, hanem szegénységbe, és őt sem fogadták be az emberek, mint ahogy manapság a hajléktalanok is kitaszítottak. A templom előtt ekkorra megjelentek azok az emberek, akik halottak az ételosztásról és támogatásunkra szorultak. Elkezdtük nekik osztani a szendvicseket és a levest is pohárban, és közben beszélgettünk velük. Kiderült, hogy az egyik idős nénit Kati mamának hívják, épp mint a nagymamámat. Rögtön az jutott eszembe, hogy akár ez az asszony is lehetne ő. Ezután már nem tudtam idegenként tekinteni rá.
Miután minden rászorulón segítettünk a templom előtt, átsétáltunk a Kálvin téri aluljáróba. Itt is sok hajléktalant találtunk, akiknek adtunk a levesből. Kezdeti félszegségünket közben egyre inkább legyőztük, és egyre könnyebben találtunk hangot a rászorulókkal. A leves a Kálvin téren egészen elfogyott, így a Ferenciek terére már csak szendvicsekkel indultunk. Útközben beszélgettünk róla, milyen fontos, hogy a társadalom megvédje ezeket az embereket, és ne úgy kezelje őket, mint a közterület elcsúfítóit. Emberségünk legnagyobb jele, ha egymásra is úgy tudunk tekinteni, mint önmagunkra, ahogy a parancs is mondja: “szeresd felebarátodat úgy, mint önmagadat!” Ez volt az este legfőbb üzenete számomra.
A Ferenciek tere felé közeledve találkoztunk egy házaljban fekvő emberrel, Lacival. Adtunk neki szendvicset, és mivel fázott a keze, a nővér felajánlotta neki a kesztyűjét. Gondoltam hirtelen: akár én is odaadhatnám neki a kesztyűmet! Már nyúltam érte, hogy levegyem, amikor éreztem: nem megy. Inkább veszek neki egy másik párat, de ezt túlságosan szeretem ahhoz, hogy odaadjam. Szégyelltem magam, de közben nagyon csodáltam a nővért, hogy mennyivel erősebb nálam! Laci mellett sok időt töltött a csapatunk a házaljban. Kiderült róla, hogy szabad idejében Jézus-portrékat fest. Mikor ott hagytuk, féltettük őt a hideg éjszakában egyedül. A vezetőnk elmondta, hogy részeg társaságok, ha idetévednek, kegyetlenül bánnak ezekkel a védtelen emberekkel.
Mire a Ferenciek terére értünk, elfogyott a szendvicsünk, így be kellett térnünk az egyik kisboltba kenyeret, felvágottat, sajtot, szalámit, és szalvétát venni. A szendvicskészítéshez azonban nem volt asztalunk. Ezért az utcán készítettük el őket: az egyik ember tartotta a szalvétát, a második rátette a kenyeret, a harmadik a szalámit, majd a sajtot, és így tovább. Végül annyi szendvicset készítettünk, hogy mindenkinek jutott bőven. Amikor kiosztottuk őket az aluljáróban, az egyik rászoruló nem tudta szó nélkül hagyni a piros kabátomat: “Nézd, megjött a Mikulás, és hozott szendvicseket!” Nagyon jó humorú emberek voltak! Egyikük – 40 év körüli lehetett – elmesélte, milyen sokat utazott már életében, de ahová eljutott, első útja mindig a templomba vezetett, hogy hálát adjon a Jóistennek szerencsés megérkezésért. Ezzel tanított nekem valami újat. Itt még sokáig beszélgettünk, de mivel este 11 óra felé járt már az idő, lassan elbúcsúztunk egymástól.
Haza térve úgy éreztem, hogy egy este alatt nagyon sokat kaptam. Nekem sokkal több hasznom származott a rászorulókból, mint nekik belőlem! Rámutattak arra, hogy milyen hálásak lehetünk a Jóistennek azért, amink van! Nagyon örülök, hogy megtapasztalhattam ezt az emberségességet advent idején!
