Először is sűrű bocsánatkéréssel tartozom mindazoknak, akiknek ígéretem, hogy gyorsan megírom az élménybeszámolót a legutóbbi Csitáról. De talán jobb is van így. Ha most kinézek az ablakon, itt Pesten borús felhők borítják az eget. Ilyenkor jó visszaemlékezni az olyan eseményekre, mint a napfényes Csitára, a Rám szakadékban.
Április 28, napsütötte szombat. Mindenki készül, mindenki izgul, gyülekező Újpest Városkapunál, irány Dömös, és onnan a Rám szakadék. Gondoltam, hogy sokan lesznek, akik a hosszú hétvégén kirándulnak majd a Dunakanyarban, így a metróból kiszállva gyors léptekkel a jegypénztárhoz siettem, hogy a hömpölygő tömeg előtt megváltsam a jegyet. De sikerélményem nem tartott sokáig, mert a buszmegállóban közel két buszra elegendő kirándulni vágyó ember sorakozott.
Így akarva, akaratlanul, de nem fértünk fel a fél kilences buszra. A következő járat egy órával később indult Dömös felé, így spontán játékba kezdtünk bele. A lemaradás ellenére mindenki vidám és lelkes maradt, így még nagyobb örömmel fogadtuk a fél órával később küldött mentesítő járatot, mely bő egy óra alatt elvitt Dömösre.
A hosszú buszúton kifáradtunk a melegtől és a tömegtől. És mit csinál egy vidám Csücsopos, ha fáradt? Természetesen játszik! És semmi sem múlhatja felül a napsütötte Duna partot, ahol egy csapat huszonéves Adj király katonát! játszik. Az örök gyerekek vidámsága már csak ilyen.
Vidám és felfrissült lélekkel vágtunk neki a túrának. A nap ragyogott a fák lombjain keresztül, és a friss levegő és a jó társaság miatt repült az idő. Hamar felértünk a szakadék aljáig.
Az igazi izgalom csak ezután kezdődött. Évezredek alatt vájt medret magának az a kis csörgedező patak, melynek mentén elindultunk meghódítani a csúcsot. A sok falevél, ág, és kőszikla miatt helyenként igazi bakancsot nem kímélő út volt. A csupasz sziklákon néha csak egy vizes fémkorlátba kapaszkodhattunk oldalt, vagy a még meredekebb részen létrát mászva juthattunk felfelé. De az akadályok csak növelték a jó kedvünket.
Hosszas, fárasztó, de annál inkább vidám út után elértük a szakadék tetejét. Se éhség, se fáradtság nem volt az arcokon, inkább az a frissítő érzés, amikor már teljesen maguk mögött hagytuk a mindennapok gondjait, és - főképp - Budapest rossz levegőjét.
Elérkeztünk a nap második legfontosabb eseményéhez, az ebédhez. A szorgos és önzetlen kezek házi és bolti készítésű sütivel örvendeztettek meg minket. A rövid pihenő után még egy hosszabb séta következett a csodálatos erdőben.
Szomorúan bár, de minden jónak vége lesz egyszer (kivéve a Mennyországnak), úgyhogy visszaérkezve Dömösre, indultunk is hazafele. Utolsó utunk Pest felé vidáman telt, egy rövid kerülővel átkompoztunk a Dunán, majd vonattal visszaértünk a városba. Köszönjük a szervezést, örülünk, hogy mindenki jól érezte magát, és remélem legközelebb is találkozunk!
