Csücsop blog

Tavaly elindult a Csücsop színjátszója. Nagyon jó volt látni hétről hétre az embereket: rácsodálkozni arra, hogy Andi milyen jól vezeti ezt a kört és milyen ösztönös tehetség lappang, majd tör elő a színjátszósokból; én meg csak tátottam a számat. Idén aztán kellett keresni egy őszi projektet is a színjátszónak: az sohasem árt, ha valamilyen konkrét célra irányulnak az összejöveteleink. Mindannyiunknak tetszett a Faludi Akadémia XVI. Amatőrfilmszemléje, aminek a "Hűség" volt a témája. A felmerülő ötletek közül végül a "Hazamegyünk." szkriptje nyert. Ezt forgattuk le.

 

S minden kegyelem. Hogy kapok egy profi kamerát kölcsönbe. Hogy a forgatás napján szakad az eső, s már-már halasztanám az akciót, de látom a többiek arcán a lelkesedést, s leforgatjuk ernyők alatt; és mennyire csodás az eső a filmben. Hogy ilyen ideális helyszínt találunk, ahol nem jár senki. Hogy Petra készségesen hozza a kocsiját és lelkesen sofőrködik. Hogy Andi valami olyan felkészítőt ad két színészünknek a röpke odaút alatt, hogy csak ámulok. Hogy Gábor az előző héten zseniálisan felskicceli a beállításokat. Hogy két ekkora színész működik közre, akikre tényleg nem találok szavakat. Eddig is tudtam, hogy jók, de a hideg futkosott a hátamon, amikor először végignéztem a nyersanyagon az összenézésüket. Muszáj itt is elmondanom: annyit kértem Zsófitól és Kókától annál a bizonyos jelenetnél, hogy töltsék ki azt a két percet, míg veszem őket. S ez az összenézés, szerintem, a film legerősebb jelenete lett. Hogy Dávid lakótársamnak az az ötlete támad, hogy villanjon fel a cím végére tett pont. Hogy inspiráltok engem. Hogy felszabadult lehetek köztetek. Hogy biztattok. Hogy imádkoztok értem. Hogy sokan eljöttetek megnézni szombaton a filmet.

 

Miről is szól ez a kisfilm? Hogyan kapcsolódik a "hűség" témájához? Ezt még leírom. 

 

A címet kulcsfontosságúnak tartom: "Hazamegyünk." Kijelentő mondat, többes szám első személyben, egy ember mondja ki, de egy "mi" részeként. Valakik tehát nincsenek otthon, útra kell kelniük, hogy élvezhessék otthonukat.

 

A "valakik" ebben az esetben a nő és a férfi. Autóval érkeznek egy vasúti átjáróhoz, megállnak, mert a szemafor pirosra váltott. Valami nincs rendben: nemcsak a fáradtság miatt hallgatnak, hanem valami más is van még itt. A nő haragszik a férfira. Talán túl sokat ivott és most haza kell őt vinni, még az is lehet, hogy a nőt álmából zavarták fel a férfi haverjai ezzel a kéréssel. Talán nem is az első eset volt. Elképzelhető az is, hogy egy másik nő került a képbe. A harmónia mindenesetre megszakadt. Nem tudjuk a miérteket és a honnanokat.

 

Az biztos, amit most látunk a filmen. Egy autóban ülnek és bármi is történt, a nő haza fogja vinni a férfit, hiszen ő mondta ki: "Hazamegyünk." A vonat persze kalandra hívja a nőt: azt a távolságot nyújthatná esetleg számára, amit szeretne most kettejük között tudni. A nő a férfi kezét és tekintetét is hárítani próbálja. Aztán találkozik a két szempár. Mi történik abban a pillanatban? Megbocsát a nő? Vagy megvetést mutat? Mi fog történni? Nem látunk a lelkébe, így nem tudhatjuk. Marad nekünk a külső szemlélő perspektívája: jön a vonat, s tovább kell indulni. Hazafelé. 

 

Sokszor, szerintem, épp ilyen arcot mutat a hűség is: néha nagyon nehéz megmaradni benne, melletted ül az idegenné torzult másik, egy térbe vagy vele zárva a harag idején is, a rohadt autórádió sem szól, éjszaka van s cefet az idő, de azért rád van bízva, s neked kell őt hazavinni. S Te haza is viszed.

 

Már nem kézzel forgatják a tekercset a kamerában, mint száz éve, nem is motor hajtja, mint hetven éve, s van, hogy manapság már egyáltalán semmi sem forog a kamera belsejében. Üres lett akkor ez a szó? Nem. A film, jobban mondva az elindított gondolat Benned forog tovább, sőt, forgatnod kell, hogy minden oldalát érje a Nap. Valahogy úgy, mint a lekaszált fűnek a mezőn.

 

Hála tehát a Jóistennek, s Nektek is, Barátaim!