Kedves Olvasónk! Él benned a remény a holnapra? Tulajdonképpen miben reménykedjünk? Van értelme egyáltalán valamiben, valakiben reménykednünk? Átérzed, hogy Jézus Krisztus személyes, neked szóló szeretete, bűneid átvétele és eltörlése mekkora kincs mindennapjainkban? Bizony, a remény hiánycikk, méghozzá a keresztények életében is. A 20. számú, Mustármagról elnevezett kiscsoport ezen az estén a remény témakörét járta körül. Örüljetek az Úrban mindig! Nemcsak néha, nemcsak alkalmanként, hanem mindig.
Andi
Versek, mondások a reményről:
A remény és a reménytelenség már egészen az ókor óta foglalkoztatja a filozófusokat éppúgy, mint a költőket és írókat. Most ezekből válogattam.
Minden nap megszűnik valami, amiért az ember szomorkodik, de mindig születik valami új, amiért érdemes élni és küzdeni.
Pierre Corneille (1606-1684) francia klasszicista drámaíró így ír a reményről:
"Reményből él a vágy, s meghal, ha nincs remény:
Láng az, amely kihúny, ha tápláléka nincsen."
Friederich Schiller (1759-1805): Remény című versében az alábbiakat lehet olvasni
Álmodnak egy szebb, jobb hazáról,
Ez álom minden emberé:
Lihegve tör a földi tábor
Egy felragyogó cél felé!
A föld tavaszra, télre válik -
Az ember remél mindhalálig.
Remény az út, a cél, a pálya.
A gyermek hűen él vele,
Remény az ifjú délibábja,
Remény az aggnak élete:
Ha fáradt teste sírba űzi,
Reménységét a sírra tűzi.
***
Vörösmarty Mihály Az emberek című költeményében (1846) a teljes pesszimizmust tükrözi a minden versszak végén megjelenő refrén: „Nincsen remény!”
Áprily Lajos (1887-1967) Biztató vers magányosságtól irtózó léleknek című művében már egyfajta keresztény reménységgel találkozhat az olvasó.
A huszadik század kiemelkedő írója, Örkény István ezzel szemben az ókori latin mondást – Dum spiro, spero: míg élek, remélek – visszhangozza egypercesében:
„Sokszor tűnődtem: vajon meddig remél az ember? Most már tudom: az utolsó pillanatig.”
A 20. századi katolikus lírában is többször megjelenik a remény. Pilinszky János (1921-1981) A mélypont című művében az alábbiakat lehet olvasni:
Ki mer
csukott szemmel megállani
ama mélyponton,
ott, ahol
mindíg akad egy utolsó legyintés,
háztető,
gyönyörű arc, vagy akár
egyetlen kéz, fejbólintás, kézmozdulat?
Ki tud
nyugodt szívvel belesimúlni
az álomba, mely túlcsap a gyerekkor
keservein s a tengert
marék vízként arcához emeli?
Peti
Nemeshegyi Péter SJ: Számadás a reményről c. könyvből
Szent Péter apostol írja első levelében: „Legyetek mindig készen arra, hogy válaszolni tudjatok mindenkinek, aki a bennetek lévő reménység okát kérdezi.”
Péter levele nemcsak az őskeresztényeknek, hanem nekünk is szól. A reményre ma is nagy szükségünk van, mert napjainkban a remény hiánycikk. Ebben a posztmodern világban a szürke az uralkodó szín, az élet értelmetlennek látszik, a folyamatos lármában az emberek már nem is tudják, mire figyeljenek. Sokan érzik úgy, hogy egy sötét, végtelen alagútban botorkálnak, melynek nincs soha vége, nem ragyog fel a kijáratot jelző fény. A remény az, amire nagyon nagy szükségünk van. Szomorú, de ránk keresztényekre is vonatkozik ez, pedig rólunk Péter apostol feltételezte, hogy szívünk tele van reménységgel. Mostanra azonban bennünket is meg-megkísért az általános reménytelenség. Nem sugárzik rólunk az öröm, nincs bennünk semmi pozitív értelemben feltűnő, hogy az emberek megkérdeznék: mitől vagytok ti ilyen boldogok, hogyan tudtok még ebben a reménytelen helyzetben is reménykedni?
„Nem szabad engedni, hogy a társadalomban terjedő pesszimizmus, rezignáció és rosszkedv uralkodóvá váljék”, írta az 1996-ban kiadott szociális körlevélben a Magyar Katolikus Püspöki Kar. Ez a felszólítás ma is nagyon időszerű.
A Szentírás szerint Isten a remény Istene, ezért mi a hajnal, a remény emberei vagyunk. No, de honnan származik ez a remény, és van-e nekünk igazán okunk reménykedni?
A világban minden az időben él, és ezért létezik a remény is. Minden létező a jövő felé nyújtózkodik. A mag reménykedik, hogy kikel, a gumók reménykednek, hogy szép sárga vagy piros tulipán lesz belőlük.
Kosztolányi Dezsőnek van egy gyönyörű írása a tavaszról, amikor minden nyüzsög, és a madarak, virágok, fák, bokrok azt harsogják: „Nyitunk, nyitunk, jön a friss, az új élet!” Mindenben, ami élet, ott a remény!
Az ember gondolkodik az öröklétről, a végtelenről. Minden ember lelkében megjelenik ez valahogy, mert a végesen már túlléptünk, és a végtelen felé nyitottunk. Ha pedig felmerül bennünk az öröklét és a végtelen gondolata, akkor többé már nem elégít ki bennünket a dolgok végessége. Az persze, hogy az embereknek születnek gyermekiek, unokáik, mindig nagy örök, de tudjuk, hogy ők is meghalnak egyszer. Ez pedig elsorvasztja az ember reményét, mert ha a halál valóban fölfalna minden létezőt, akkor nem maradna semmi reményünk. Ezért a reménység témája minden világnézetben kiemelkedően fontos.
Gustav Mahler II. szimfóniájában, amelynek a Feltámadás címet adta, megzenésíti az ember hiábavalónak látszó küzdelmeit, a nagy természet szépségét, ugyanakkor borzalmas jajkiáltását. Majd az utolsó tételben a kórus halkan kezdi énekelni: „Én porom, te fel fogsz támadni (…) én szívem, miért félsz, miért remegsz? Mindaz, amiért dobogtál, mindaz, amiért küzdöttél, mindaz, amiért szenvedtél, mindaz, amiért dolgoztál, szárnnyá fog nőni, és elvisz Istenhez. Semmi kárba nem vész!”
Az ember úgy érzi, minden erőfeszítése kárba vész. Ezzel szemben Mahler szimfóniája rendíthetetlen hittel hirdeti: semmi kárba nem vész, mert bár az ember az ideiglenesség élőlénye, a szeretet él és növekszik benne, ez pedig Isten örökkévalóságával áll kapcsolatban, ezért már itt a földön megkezdődik az örök élet, ami nem szűnik meg soha, el nem pusztul soha.
„Ha Isten velünk, ki ellenünk?”
„…sem halál, sem élet, sem fejedelemségek el nem szakíthatnak minket Isten szeretetétől, amely Krisztus Jézusban, ami Urunkban van.”
Ez a mi hatalmas reménységünk. Mi a hajnal emberei vagyunk, ahogy arra Pál apostol figyelmeztet bennünket: „Múlóban az éjszaka, a nappal pedig közel. Vessük le tehát a sötétség cselekedeteit, és öltsük magunkra a világosság fegyvereit.” Ne feledjük, az éjszaka után mindig hajnal következik. Senki nem tudja megakadályozni, ne keljen fel a Nap. Ezért a keresztény ember reménye egyúttal várakozás is. Jézusra várunk, aki előttünk ment az Atyához, hogy helyet készítsen nekünk, és ahogy megígérte, visszajön értünk, hogy elvigyen minket oda.
Jézus szenvedése és halála mély szomorúságba döntötte tanítványait, de harmadnapon az élő Krisztus jön hozzájuk, és köszönti őket. Ők pedig „megörültek, amikor meglátták az Urat”. Jézus az utolsó vacsorán előre megmondta nekik: „szomorúságotok örömre fordul, újra látlak majd titeket, a szívetek örülni fog, és örömötöket nem veszi el senki”. Az Isten által teremtett és Jézus által üdvözített ember elpusztíthatatlan örömének oka az, hogy tudja: maga Isten örül annak, hogy ő létezik. Ő a megtalált bárány, akinek Jézus példázatában örül az Isten, ő az elveszett ezüstpénz, amelyet megtalálva Isten örvend az angyalok színe előtt, ő a tékozló fiú, akinek visszajövetelekor az Atya vigadozik és örvendezik.
A Szentlélek jelenlétének egyik hatása az öröm. Ez az öröm nem ünnepnapi luxuscikk a keresztény ember életében, hanem az a mélyen hömpölygő ár, amely egész létének alapját képezi. Ezért tudott Pál így írni egy börtön sötét zárkájából a filippieknek: „Örüljetek az Úrban mindig! Újra mondom: örüljetek!” Nemcsak néha, nem csak alkalmanként, hanem mindig. Ezt a thesszalonikieknek is elmondja Pál: „Mindig örüljetek! Szüntelenül imádkozzatok! Mindenért adjatok hálát!”
II. János Pál pápát már életében elnevezték a remény emberének, a remény pápájának. Kimondhatatlanul tisztelte az életet, és mindenkit erre buzdított. A XX. századon eluralkodó halál kultúrájával szemben az élet feltétlen tiszteletét és szeretetét hirdette. A Szentatya legmélyebb meggyőződése volt, hogy a mindenható Isten mindenkinek egyenként üzeni: „Jó, hogy vagy, akarom, hogy legyél! Akármilyen öreg vagy beteg vagy, jó, hogy vagy, akarom, hogy legyél!” Ez az, amiből reményünket meríthetjük, ez lehetne az alapvető öröme minden embernek. Ráadásul a pápa nem áll meg itt, a továbbiakban így fogalmaz: „Ennél az örömnél még nagyobb a megváltás öröme. A megváltás műve a teremtés művének magasabb szintre való emelése. Az egész teremtést áthatja a megváltó megszentelődés, sőt a megistenülés”. Többször idézte a II. Vatikáni Zsinatnak Az Egyház a modern világban című konstitúciójában megfogalmazott tézist, miszerint Isten Fia az Ő megtestesülésével valamiképpen minden emberrel egyesült. Ebből vonja le a Zsinat azt a következtetést, hogy a Szentlélek minden ember szívében működik, és mindenkinek megadja a lehetőséget arra, hogy üdvözüljön. Tehát ilyen végtelenül szerető Istenünk van, aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön.
A feltámadt Jézus mondja a magdalai Máriának: „Ne tarts fel engem, mert még nem mentem fel az Atyához, hanem menj el testvéreimhez, és mondd meg nekik: felmegyek az Atyámhoz, és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez, és a ti Istenetekhez.” Jézus ekkor nevezi először a tanítványait testvéreinek, ez pedig azt jelenti, hogy beköszöntött az üdvtörténet új szakasza, ami abból is egyértelmű, ahogyan hangsúlyozza, hogy az Ő Atyja a mi mennyei Atyánk is, Istene a mi Istenünk. Tehát már így imádkozhatunk: Mi Atyánk. Ez hatalmas kiváltság, be vagyunk oltva Jézusba, mint az Ő testének tagjai.
A feltámadt Krisztus az én reményem!
Feri
Szentírási példa a reményre: 2 Makk 7
Kati
Szentektől mondások, imák a reménnyel kapcsolatban
Szent Ágoston:
Gondolkodásának és jámborságának végső gyökerei személyes tapasztalatába mélyednek. Isten iránti szeretete abban a finom szeretetben fejeződik ki, amellyel ,,Krisztusnak szolgál a tagjaiban'', de e tagokat azzal a szeretettel szereti, amellyel Krisztus szerette őt. Mindeneket Istenért szeret, aki maga a szeretet. Önmagát úgy írja le, mint aki Isten sátorában áll, ,,magával ragadja egy belső muzsika és annak csodálatos összhangja'', amelytől a test és a vér háborgása elcsendesül, és ,,az Isten házába vivő útra vezérli''. Azt azonban tudja, hogy az elragadtatás csak egy pillanatig tart, ezért sóhajtozik törékeny testének terhe alatt, és mégis szárnyal a remény. Gyakran mondta: ,,Menj és énekelj, mert Isten áll ennek az útnak a végén!''
SZENT FRUCTUOSUS, AUGURIUS és EULOGIUS vértanúk
„Elvezették és fogságba vetették. Fructuosust teljes bizalom töltötte el, és már előre örült annak a koszorúnak, amelyet az Úr szánt neki. Szüntelenül imádkozott. […] Hat napot töltöttek a börtönben. […] Nagyon biztosnak és boldognak érzem magamat, mert bizonyos vagyok az Úr ígéretében. […] Fructuosus pedig Szentlélekkel eltelve, olyan hangosan, hogy minden testvér meghallhatta, így szólt: Nem fosztanak meg titeket a pásztorotoktól. Az Úr -- ahogy megígérte -- nem hagy cserben benneteket sem most, sem a jövőben. Amit itt láttok, az csak múló megpróbáltatás. Miután így vigasztalta a testvéreket, ,,bementek az üdvösségbe'', vagyis elnyelték őket a lángok. A feltámadás bizonyosságában, a kereszt jelében (kitárt karokkal) imádkoztak az Úrhoz végső leheletükig.”
Attila
Játék: Párban a szomszédoddal el kell játszani a következő szituációt: Az egyikőtök katolikus, a másik nem hívő iskolatárs/munkatárs. Együtt mentek ebédelni, és nagy nehezen talál csak húsmentes ételt a katolikus. A nem hívő provokatívan érdeklődik, miért nem akar a katolikus húst enni, majd mikor ezt megtudja, arról, miért jó neki az, hogy böjtöl.
Félidőben szerepcsere.
Kérdések:
- Amikor reményvesztettnek érzed magad, hogyan, minek a segítségével nyered vissza a reményt?
- Mit mondanál annak, aki a reményed oka felől kérdez téged?
- Mi a különbség a remény és az önáltatás között?
- Mondj el egy olyan eseményt az életedben, ami megerősített hitből fakadó reményedben!
- Mondj el egy olyan helyzetet, amikor a hitednek köszönhetően reményt tudtál adni másoknak!
- Mit remélsz, mit ad neked, ha lemondasz valamiről a nagyböjtben? Milyen nagyobb jót remélsz Istentől lemondásodért cserébe?
