A 20-as kiscsoport ráhangolódása.
Bevezető
1. ének: K208 Teremts bennem
I. Isten törvényei
A parancsolatok és Isten akarata
“(…) felmerülhet a kérdés: Ha a keresztény szívében hordozza a Lélek törvényét, akkor mi a szerepe számunkra a parancsolatoknak, a szabályok megtartásának, Isten akarata teljesítése szempontjából?
Noha a hívők törvénye a szeretet, és a szeretetet nehéz törvénybe foglalni, mégsem lehet azt mondani, hogy ezek a normák haszontalanok. Hiszen tudjuk, mennyire könnyű saját nézeteinket, saját vágyainkat összekeverni a Lélek bennünk szóló hangjával, és hogy mennyire könnyen beleeshetünk az önkényesség és szubjektivizmus hibájába.
Mivel emberek vagyunk és a földön élünk, szükségünk van arra, hogy a szeretetet objektív normák értelmezzék és irányítsák; hogy ezek adjanak neki konkrét formát és biztos vonatkoztatási pontot.
A parancsolatok így segítségünkre vannak abban, hogy szeressük Istent és az embereket. S a hívő, mivel meg van győződve erről, meg fogja próbálni megérteni e normák miértjét, s az indítékokat, amely létrehozta őket, hogy így eggyé válhasson annak szándékával, aki megfogalmazta azokat. Az írott törvény ily módon értékes eszközzé válik, mely az ember érdekét szolgálja. Bár életének célja nem a törvény.
Isten akarata ugyanis nem az, hogy megtartsuk a parancsolatok sorát, hanem az, hogy szeressük Istent és testvéreinket. Ez a Törvény teljessége.”
(Chiara Lubich: Személyes igen Istennek, Új Város, Bp, 2001 26-27.o.)
A Törvényt Isten helyezte az ember szívébe
“A Törvény megtartása bizonyos veszélyekkel is járt: hiszen a parancsolatokat fel lehetett fogni külső kényszerként, s így szolgai viszony alakulhatott ki Istennel, és „jogi” kapcsolat Isten szavával. Megvolt továbbá a veszélye annak, hogy ez túlságosan megerősíti az ember önbizalmát, és büszkeségét, hogy saját erejéből képes megtartani a Törvény előírásait.
Ebben az új életben Jézus szavát nem lehet külső kényszerként felfogni; általa nem jöhet létre szolgai viszony Istennel, és ez nem adhat alkalmat a dicsekvésre. Hiszen Isten az, aki a Szentlélek által az ember Szívébe árasztotta a szeretetet, amely „a Törvény tökéletes teljesítése” (Róm 13,10). Ily módon az, amit Isten akar, azzá lesz, ami után a szíve legmélyén minden ember vágyik.”
(Chiara Lubich: Személyes igen Istennek, Új Város, Bp, 2001 24-25.o.)
2. ének: K71 Gyertyaláng (D-ben)
II. Bűn
„Így szólt hozzám: "Láttad ezt, emberfia? Hát nem elég még Júda házának, hogy ezeket az iszonyatos dolgokat művelik, amik itt folynak? Tele az ország erőszakkal, és folyton-folyvást haragra ingerelnek. Lám, ágat tartanak az orruk elé. Majd én is így teszek haragomban, szemem nem tekint rájuk könyörülettel és nem irgalmazok nekik. Hangosan szólítgatnak majd, de nem hallgatom meg őket.” (Ez 8, 17-18)
Ismerjük az ember jogait, méltán érezzük, milyen az, ha valakinek elégtétel jár, az emberi igazságosság alapján.
Érezzük, hogy az emberek ellen elkövetett igazságtalanságok komoly elégtételt, büntetést követelnének, mert valaki jogai nagyon megsérültek. Érezzük a szívünkben, hogy ez nincs így rendben, itt helyre kell állítani valamit, itt valami engesztelő lépésnek történnie kell, itt az igazságnak valamilyen módon győznie kell, itt elégtétel kell adassék.
Viszont nem ismerjük, nem értjük Isten jogait - írja Cantalamessa atya. Az ő jogai, amit a bűnnel sértünk meg folyamatosan, milyen mértékben csorbulnak. Hogy a mi bűneink mekkora igazságtalanságok Vele szemben. Annyival nagyobb mértékben csorbulnak, mint amennyivel az Ő gondolatai és utai magasabbak a mieinknél.
3. ének: Ó, halld meg uram (Lord, Hear My Prayer, taizéi)
“Jézus a Szentlélektől eltelve otthagyta a Jordánt, s a Lélek ösztönzésére a pusztába vonult negyven napra. Itt megkísértette a Sátán” (Lk 4,1-2)
Sok Krisztus-követő nem számol azzal, hogy éppen ott, ahová Isten hívja, fogják érni a leghevesebb sátáni támadások. Talán azt gondolják, az a hivatás biztos jele, hogy azon a helyen és állapotban, amelyet Istenért választottak, semmi sem zavarja meg lelkük nyugalmát. (...)
A sátán éppen akkor támad, amikor meghozzuk a nagy döntést, és rálépünk a keskeny útra, legyen az akármilyen életforma. Három fronton támad: a test kívánságát, a szemek kívánságát és az élet kevélységét próbálja felébreszteni bennünk, ugyanúgy, mint Jézusban, legfeljebb más szavakkal és eszközökkel. (...) Igazi célja nem az, hogy ebben vagy abban sikerüljön megmutatnia, mennyire gyöngék és esendők vagyunk, hanem hogy kihúzza hitünk alól a talajt, s ezzel kétségbeesésbe vagy vakmerő bizakodásba kergessen. Ezért ennek megfelelően kell kidolgozni védekezési stratégiánkat: minden próbálkozása mögött leleplezni ezt a hátsó szándékot, és újra meg újra megerősíteni bizalmunkat Istenben. (...)
(Miskolc-Martinkertvárosi Római Katolikus Plébánia nagyböjti elmélkedése)
4. ének: K253 Várj és ne félj (taizéi)
„Azután így szóltak: "Rajta, építsünk várost és tornyot, amelynek teteje az égig ér. Szerezzünk nevet magunknak, és ne szóródjunk szét a földön!” (Ter 11, 4)
ISTENNEL SZEMBENI ENGEDETLENSÉG
(...) A bábeli toronyépítés elbeszéléséből előtűnik a bűn megértéséhez az első elem: az emberek várost akartak építeni, mely közösségbe gyűjti, erőssé és hatalmassá teszi őket Isten nélkül, hogy ne mondjuk Isten ellenére. Ebből a szempontból a paradicsomban elkövetett első bűn és a bábeli történet tárgyát és formáját tekintve eléggé különbözik egymástól, de abban megegyeznek, hogy mindkettő kizárja Istent a parancsa elleni tudatos szembefordulással, egy vetélkedő küzdelemben, amelyben az emberek csalárdul követelik, hogy olyanokká váljanak, mint „Ő”. A bábeli történetben Isten kizárása nem szembefordulás jellegű, hanem megfeledkezés és közömbösség iránta, mintha a tervezett közös tevékenységnél az embernek nem kellene törődnie Istennel. De mindkét esetben törésre kerül sor az Istenhez való viszonyban. Az Édenkertben a bűn lényege teljes komolyságában és drámaiságában válik nyilvánvalóvá: engedetlenség Istennel szemben, törvénye ellen, az erkölcsi rend ellen, melyet Ő az ember szívébe írt, és kinyilatkoztatásával megerősített és tökéletessé tett.
Isten mellőzése, szakítás Istennel, engedetlenség Istennel szemben: ez volt és ez most is a bűn az emberiség történetében, különböző formákban egészen Istennek és létének tagadásáig. (...)
(II. János Pál Reconciliatio et poenitencia enciklikája (1984.12.02., 14. rész))
MEGOSZTOTTSÁG A TESTVÉREK KÖZÖTT
(...)
Aki a bűn misztériumát kutatja, annak fel kell figyelnie az ok és a következmény kapcsolatára. A bűn mint Istennel való szakítás az ember engedetlensége, amely lényegében magában foglalja annak elutasítását, akitől ered és aki őt létben tartja, tehát öngyilkos cselekedet. Mivel a bűnben az ember vonakodik magát Istennek alárendelni, felborul a belső egyensúlya, és szívéből feltör az ellentmondás. Önmagával meghasonulva elkerülhetetlenül összeütközik embertársaival és az egész teremtett világgal. Olyan törvény és objektív tény ez, mely megtalálható oly sok pszichológiai jelenségben és az ember lelki életében, továbbá a közösségi életben, amelyben könnyen megfigyelhetjük a belső rend hiányának jeleit és kihatásait. A bűn misztériuma ebben a kettős sérülésben mutatkozik, melyet a bűnös önmagán és felebarátján ejt. Ezért beszélhetünk személyes és közösségi bűnről. Minden bűn egy adott szempontból személyes, egy másikból pedig szociális, mert közösségi következményei vannak.
(II. János Pál Reconciliatio et poenitencia enciklikája (1984.12.02., 15. rész))
5. ének: Ne félj, ne aggódj
SZEMÉLYES BŰN ÉS KÖZÖSSÉGI BŰN
A bűn, igazi és sajátos értelemben, mindig egy személy aktusa, mert az egyes ember szabadságának cselekedete, és tulajdonképpen nem egy csoporté vagy egy közösségé. Ez az ember függvénye lehet bizonyos súlyos külső adottságoknak, azok terhelhetik és űzhetik, hiszen hajlamok, terheltség és szokások nehezednek reá, melyek az ő személyes szociális helyzetéből adódnak. Számos esetben ezek a külső és belső tényezők enyhíthetik az ember bűnét és felelősségét. De hitigazság, melyet a tapasztalat és az értelem is megerősít, hogy az emberi személy szabad. Ezt az igazságot nem mellőzhetjük, és egyesek bűnét nem háríthatjuk külső körülményekre, struktúrákra, rendszerekre vagy más személyekre. Ez azt jelenti, hogy a személy méltóságát és szabadságát rombolnánk szét, mely egyúttal az elkövetett bűnért való felelősségben is mutatkozik. Semmi sincs az emberben, ami olyan személyes és közölhetetlen volna, mint az erény érdeme és a bűnért való felelősség.
A bűnnek, melyet egy személy elkövet, első és legfontosabb hatása magára a bűnösre terjed ki: Istenhez való viszonyára, az emberi élet legmélyebb alapjára;azután lelki életére: akarata gyengül és értelme elhomályosodik.
Ha szociális bűnről beszélünk, ez mindenekelőtt annak elismerését jelenti, hogy mindenki személyes bűne (...) valamilyen módon mindenkire hatással van. (...) nincs olyan bűn – legyen az bármilyen intim és titkos és szigorúan személyes –, mely kizárólag az elkövetőt érintené. Bármely bűn nagyobb vagy kisebb hevességgel, több-kevesebb kárral kihat az egész egyházi közösségre és az emberiség családjára. (...)
De egyes bűnök már tartalmuknál fogva a felebarát (vagy az Evangélium szavával a testvér) ellen irányulnak. Ezek Istent sértik, mert a felebarátnak ártanak.
Minden bűn szociális, mely az emberi személy jogait sérti, kezdve az élethez való jogtól (...) az egyesek testi épsége ellen irányuló dolgokig minden, ami mások szabadságát korlátozza, különösen az Istenben való hitet és az ő tiszteletének oly fontos szabadságát; a felebarát méltóságát és tiszteletét érintő bűnök. Közösségi minden bűn, amely a közjót és annak feltételeit sérti, az állampolgárok jogainak és kötelességeinek tág területén. Szociális bűn terheli a felelős politikusokat, közgazdászokat, a munkaügyi intézőket, akik rendelkezéseikkel vagy mulasztásukkal – bár megtehetnék – nem fáradoznak kellő okossággal a közjólét emelésén a követelményeknek és a lehetőségeknek megfelelő reformokkal; és a dolgozókat is, akik nem teljesítik munkahelyi kötelességüket, akár távolmaradással, akár szervezetlen munkával, ki nem használva a lehetőségeket, melyek nekik maguknak, családjuknak és az egész társadalomnak javát szolgálhatná.
Ha bármilyen formában szólunk a szociális bűnökről, még ha csupán analóg értelemben is, senkit se vezessen félre, hogy az egyesek felelősségét lebecsülje; inkább fel kell ráznia mindenkinek a lelkiismeretét, hogy mindenki vállalja a maga felelősségét és az áldatlan, elviselhetetlen szituációk komoly és bátor megváltoztatását.
(II. János Pál Reconciliatio et poenitencia enciklikája (1984.12.02., 16. rész))
6. ének: Ne félj, ne aggódj
A BŰN IRÁNTI ÉRZÉK ELVESZTÉSE
A keresztény közösségekben az evangéliumok olvasása révén nemzedékek során nagyon érzékeny lelkiismeret alakult ki, mely éberen figyel a bűnben rejlő halálos erjedésekre. Ez az érzékenység és figyelem szükséges, hogy felismerjük e halálos „csírákat” a bűn sokféle megjelenési formájában. Ez az, amit bűn iránti érzéknek nevezünk.
Ez a tudat az ember lelkiismeretében gyökerezik és annak mintegy értékmérője. (...)
És mégis előfordul a történelem folyamán, hogy az emberekben hosszabb vagy rövidebb időre nagyon elhomályosul az erkölcsi tudat. (...) „Nem fenyegeti-e a mai ember lelkiismeretét az elhomályosulás, a torzulás veszélye, érzéketlenség vagy bénaság?”
Nagyon sok jel mutat arra, hogy korunkban valóban van ilyen elhomályosító folyamat. (...) Miért jelentkezik ez napjainkban? Ha megvizsgáljuk korunk emberi kultúrájának egyes elemeit, jobban megérthetjük a bűntudat fokozatos elhomályosulását, sőt kialvását. Mint már hangsúlyoztuk, mindez azért jelentkezik, mert válságban van a lelkiismeret és az istentudat.
A szekularizáció természeténél és meghatározásánál fogva eszmények és magatartások mozgalma: teljesen a fogyasztás- és élvezetközpontú tevékenységre és termelésre alapozott, Istent kikapcsoló humanizmusért küzd, s eközben még csak fel sem merül a lélek elvesztésének veszélye. Így szükségszerűen eltemetődik a bűntudat, mely legjobb esetben arra redukálódik, ami az embert sérti. (...) A bűntudat könnyen eltűnhet egy bizonyos történelmi relativizmusból eredő etika miatt. Ez az etika az erkölcsi normát relatívnak vallja, nem ismeri el annak abszolút jellegét, és tagadja, hogy – függetlenül a cselekvőt befolyásoló körülményektől – vannak belsőleg meg nem engedett cselekedetek. Ilyen módon az erkölcsi értékek széthullóban és letűnőben vannak. Így „a probléma nem az, hogy a keresztény etikát nem ismerik”, hanem hogy „nem ismerik az erkölcsi értéket, alapokat, kritériumokat és a tartást”. Az etika ilyen felforgatása azt eredményezi, hogy a bűn jelentősége úgy csökken, hogy elismerik a bűn létezését, de nem tudhatjuk, hogy ki követte el.
Végül eltűnik a bűntudat, ha (...) hamis módon egy beteges bűntudattal teszik egyenlővé, vagy csupán törvényes normák vagy előírások áthágásának tartják.
Ahhoz, hogy a mai kor emberének nyomasztó lelki válságát megoldjuk, elsősorban avalódi bűntudat felélesztését kell vállalnunk. A bűntudatot csak úgy tudjuk helyreállítani, ha az embert visszavezetjük az értelem és a hit meg nem változtatható törvényeihez, amint azt a katolikus Egyház erkölcstana mindig hirdette.)
(II. János Pál Reconciliatio et poenitencia enciklikája (1984.12.02., 18. rész))
7. ének: Az Úr az én Pásztorom
Tóth Sándor: A bűn a szeretet fogyatékossága
(...) Minél mélyebb és élményt szerzőbb a kereszténység, annál inkább a szeretet áll világlátásának középpontjában, amelyről már Szent Ágoston is sokszor írt, aki szerint "a szeretet kezdete megigazulásunk kezdete; a szeretet növekedése a megigazulásunk növekedése; a szeretet nagysága igaz voltunk nagysága; a szeretet tökéletessége igaz mivoltunk tökéletessége". - Ez a "téma" nagyon kedvelt az egyházatyák irodalmában, és harangzúgásként hangzott a II. vatikáni zsinaton... A bűn fogalmának ágostoni meghatározása közel áll korunk ifjúságához, a mai emberhez: a bűn nem más, mint a szeretet fogyatékossága.
A szeretet ugyanis nem csupán érzelmi kérdés, hanem erősen akarati jellegű: mozgás, élet, tett, önmegvalósítás. Isten a lét teljessége, teljessége a szeretetnek.
Szent Ágoston egyik levelében kimondja: a bűn is szeretet, de rendezetlen szeretet. Így aztán nem a tudás, hanem a szeretet minősíti erkölcsileg az embert, aki lehet jó vagy rossz, igazságos vagy igazságtalan, nem annak következtében, hogy mit tud, hanem hogy mit szeret.
A bűn gyökerét keresve ezt írja Vallomásaiban: Amikor valamit akartam vagy nem akartam, teljes biztossággal tudtam, hogy nem másvalaki, hanem én magam voltam az akaró vagy nem akaró, s már-már rábukkantam, hogy itt van az én bűneim oka. Azt is láttam, hogy amit akaratom ellenére cselekszem, az nem (szabad) cselekvés, hanem (kényszerűség, vagyis) szenvedés, tehát nem lehet bűnöm, hanem büntetésem.
A rendezettséget magunknak kell a kegyelem elfogadásával biztosítani, a cselekvés átgondoltsága értelmünkhöz tartozik. Mindezt, az egész személyiségünket meghatározó barátság teszi erőssé, amely Isten és köztünk kialakult, vagy - kereső lélekről szólván - kialakulóban van.
8. ének: K170 Szeretem örökké (C-ben)
III. Bűnbocsánat
„Nos hát, Urunk, Izrael Istene, te erős kézzel, jelekkel, csodákkal, nagy erővel és fölemelt kézzel vezetted ki népedet Egyiptom földjéről, s ezáltal nagy nevet szereztél magadnak mind a mai napig. De mi vétkeztünk, gonoszat tettünk, igazságtalanok voltunk, Urunk, Istenünk, minden intelmed ellenére. Most azonban forduljon el tőlünk haragod! Már csak kevesen maradtunk meg a pogány népek között, ahová szétszórtál bennünket. Urunk, hallgasd meg imánkat és kérésünket, s ments meg minket tenmagadért. (Bár 2, 11-14)
Isten ítélete és irgalma
Természetesen Isten nem tehet mást a bűnnel szemben, mint hogy elítéli azt, mert a bűn súlyos dolog. De Isten mégsem hagyja el az embert. Megbünteti őt, de megkíméli és vele marad. Kiűzi a férfit és az asszonyt a kertből, de meghagyja életüket. Elűzi Káint a termékeny földről, de homlokán a védelem jelével. Özönvizet bocsát a földre, de megment egy családot, az új emberiség ősét, és megígéri nekik a természetes rend tartós fennmaradását.
Isten kegyelme tehát felülmúlja az ítéletet.
(Chiara Lubich: Személyes igen Istennek, Új Város, Bp, 2001 13.o.)
Egy férfi hirtelen haragjában megölte a feleségét. Bár nem derült ki a tette, lelkiismerete nem hagyta nyugodni. Segítséget és vigasztalást keresve egy rabbihoz fordult. „Rabbi segítsen! Gyilkoltam.” A rabbi ijedten összerezzent, majd keményen rászólt az emberre: „Súlyos a te bűnöd, megtorlásra vár, bosszúért kiált. Nem tudok segíteni, hiszen írva van: szemet szemért, fogat fogért.” Az ember vigasztalanul menekült tovább. Egy, az ezoterikus tanokba beavatott guruhoz fordult segítségért: „Nagy mester, én gyilkoltam. Segítsen!” A nagy guru kelletlenül szakítja meg a meditációját, hogy kenetesen elmondja a bölcs igéket: „Gyermekem, az élet csak látszat. Sem jó, sem pedig rossz nem létezik. Nézz át a látszaton, a cselekedeteid is csak látszatvalóságok. Ne nyugtalankodj. Elmélkedj, és ismerd meg magad.” Az ember vigasztalanul megy tovább a maga útján. Végül egy gyóntatószék előtt találja magát. Fény szűrődik ki. Nyugtalanságában bemegy és letérdel. Félve suttogja: „Atyám, kérem segítsen. Gyilkoltam.” Egy pillanatig halálos csend telepedik a gyóntatószékre, majd a gyóntató atya szelíd, jóságos hangja hallatszik: „Hányszor fiam?”
„Igen, jönnek napok - mondja az Úr -, amikor új szövetséget kötök Izrael házával és Júda házával. (...) Bensejükbe adom törvényemet, és a szívükbe írom. Én Istenük leszek, ők meg az én népem lesznek. És többé nem lesz szükség rá, hogy az egyik ember a másikat, testvér a testvérét így tanítsa: Ismerd meg az Urat, mert mindnyájan ismerni fognak a legkisebbtől a legnagyobbig - mondja az Úr -, mivel megbocsátom gonoszságaikat, és vétkeikre többé nem emlékezem.” (Jer 31, 31-34)
9. ének: K67/D Jézus véred megtisztít
Befejezés:
I.Ferenc pápa húsvéti körlevele még Bergoglio érsek korában
2013. február 13.
(forrás: http://jmgarciaiii.blogspot.hu/2013/02/cdl-bergoglios-lenten-letter-2013.html)
„És szíveteket szaggassátok meg, ne ruháitokat, úgy térjetek meg az Úrhoz, a ti Istenetekhez; mert könyörülő és irgalmas ő; késedelmes a haragra és nagy kegyelmű, és bánkódik a gonosz miatt.” (Jóel 2,13)
Lassanként hozzászokunk ahhoz, hogy a médián keresztül, szinte perverz élvezettel bemutatva, lássuk (és halljuk) a jelenlegi társadalom sötét krónikáját, és ezáltal érzéketlenné válunk, nem érintkezünk vagy érezzük azt magunk körül, vagy akár a saját testünkön. Drámák játszódnak az utcákon, a környezetünkben, az otthonunkban, és – miért ne – a saját szívünkben is. Olyan erőszak mellett élünk, amely gyilkol, családokat pusztít el, háborúkat és konfliktusokat szít fel a világ megannyi táján. Irigységgel, gyűlölettel, rágalmazással – az evilágival élünk a szívünkben.
A mi hibáink és bűneink, mint egyházé, sem esnek ezen az értékelésen kívül. Az önzésünk racionalizálása nem csökkenti azt, a társadalom morális értékeinek hiánya átszivárog a családunkba, környezetünkbe, falvainkba, városainkba. A morális értékek ezen hiánya tanúsítja a határainkat, gyengeségeinket és képtelenségünket, hogy megváltoztassuk ezeknek a pusztító tényeknek a végtelen listáját.
Az erőtlenségünk csapdája elgondolkoztat minket: Van egyáltalán értelme mindezt megváltoztatni? Tudunk bármit is tenni ellene? Érdemes egyáltalán megpróbálni, ha a világ továbbfolytatja ezt a farsangi mulatságot, elrejtve még egy darabig a tragédiát? Amikor azonban az álarc leesik, és az igazság előtűnik, bár sokaknak anakronisztikusan hangzik így kimondva, a bűn újra láthatóvá válik, az a bűn mely megsebez minket teljes pusztító erejével, elferdítve a világban és történelemben levő sorsokat.
A böjt úgy tárul elénk mint az igazság kiáltása és a biztos remény, ami azt mondja: igen, lehetséges nem hanyagul kifesteni magunkat és műmosolyt viselni, mintha mi se történt volna. Igen, lehetséges hogy minden újjá és mássá válik, mert Isten megmarad „gazdag a szeretetben és kegyelemben, mindig kész a megbocsátásra” és bátorít minket, hogy kezdjük mindig újra és újra. Ma ismét meghívattunk, hogy a húsvéti úton haladjunk az Élet felé, egy út, amely magában foglalja a keresztet és lemondást; egy út, amely kényelmetlen lesz, de nem terméketlen. Meghívást nyertünk arra, hogy bevalljuk, valami nincs rendben velünk (sem a társadalomban, sem az egyházban), hogy megváltozzunk, megforduljunk, hogy megtérjünk.
Ma, Joel próféta szavai erősek és kihívóak: szíveteket szaggassátok meg, ne ruháitokat, térj meg az Uradhoz, Istenedhez. Ezek a szavak meghívás mindenki számára, senkit sem zárnak ki.
