A Taizé-találkozó számomra egy régóta felfedezésre váró esemény volt, amiről már nagyon sokat hallottam, meg persze magáról a közösségről is, kiskorom óta énekelem a Taizé énekeket, többször is részt vettem Taizé imaalkalmakon, és emlékszem annak idején, amikor Budapesten volt a találkozó, nálunk is lakott két olasz nő, de 12 évesen még nem igazán fogtam fel, miről is szólt ez az egész. 2013 szilveszterén végre eljött az idő, hogy elmenjek Strasbourgba, és végre személyesen is megtapasztaljam, amiről már olyan sokan meséltek.
Természetesen nem csalódtam, hatalmas élmény volt, a buszon éjszakázás és egyéb fizikai nehézségek ellenére is. Elvileg 40.000 fiatal érkezett a városba, mégis sikerült megoldani, hogy mindenki családokhoz kerüljön, persze így nem csak Strasbourg, hanem a környező városok is bőven kivették a részüket a feladatból, a mi buszunkból is többen a félórányi vonatútra lévő Sélestatba kerültünk, de a profi szervezésnek hála egyáltalán nem okozott gondot az utazás, sőt két gyönyörű várost is megismerhettem egyszerre.
Rengeteg szép élményt szereztem e pár nap alatt, de ha mindent leírnék, soha nem érne véget ez a bejegyzés, szóval csak a legkülönlegesebbeket osztom meg. Először is a befogadó családunk fantasztikus odaadásról és szeretetről tett tanúbizonyságot, hogy képesek voltak a saját 4 gyerekük mellé még négyet bevállalni pár napra, és minden apróságra odafigyelni. Csak egy példa: mivel jelentkeztem animátornak, engem külön minden nap egy fél órával hamarabb odavittek a templomba. Ha már megemlítettem az animátorkodást, nekem ez is egy plusz ajándék volt, egy olyan szolgálat, amelyben maximálisan kihasználhattam angol és francia nyelvtudásomat, így áthidalva a nemzetközi kommunikációs szakadékot.
Az esti közös ima volt a nap csúcspontja, hihetetlen volt azt megtapasztalni, hogy sok ezer ember képes együtt csendben és énekekben imádkozni. Az elmélkedések üzenetei többek közt a békéről szóltak, melyeknek mi lehetünk a követei a saját országainkban. Tudtad, hogy ha 2 ember haragban van, már az is háború? Nem kell hozzá fegyver, hogy ez így legyen, ezért a békéhez először saját magunknak kell megváltozni.
Nem utolsó sorban pedig lenyűgözve figyeltem, hogy milyen gördülékenyen megy minden, a sok-sok önkéntest, akik kisebb-nagyobb feladatok elvégzésével mind hozzájárultak a találkozó sikeréhez, legyen az szemétszedés, vagy ember-terelés. Azért abba belegondoltam, hogy milyen lehetett az év utolsó napja egy önkéntesnek, aki láthatósági mellényben, kordonnal a kezében és angolul kiabálva próbálta szabályozni a tömeg mozgását... le a kalappal az egész starsbourgi szervezőgárda előtt!
Nekem a legnagyobb ajándék az volt, hogy megtapasztaltam, mennyi dimenziója van az emberi kapcsolatoknak, mert ha valakivel csak kevés időt töltesz együtt, akár 1 órát a csoportbeszélgetésen, akár 1 percet, amíg útbaigazítást kérsz tőle, annál értékesebbé válik minden pillanat és minden szó, amellyel megajándékozzuk egymást.
Hazafelé a buszon tartott élménybeszámolókból kiderült, hogy ahány ember, annyiféleképpen élték meg ugyanezt a találkozót, szóval, aki kíváncsi, hogy őrá milyen személyes ajándékok várnak egy Taizé-találkozón, azt jövőre Prágában várják sok szeretettel!
Fotó: Palkó Marci
