A 11. (Nagyon testvérek) kiscsoport ráhangolódása. A mi kiscsoportunk az egyensúly témát választotta. Az élet mely területein jelenik meg egyensúly? Szó lesz egyéni és kapcsolati egyensúlyról; a kereszt egyensúlyáról; az elején meg kérdésekkel segítünk, hogy a jelenlévők megérkezzenek kiegyensúlyozottan a hittanos alkalmunkra. Reméljük
Ráhangoló kérdések:
-Mi határozza meg most a hangulatomat?
-Fáradtan érkeztem ide? Siettem? Ráértem ideérni?
-Mennyire vagyok fáradt? Mennyire koncentrálok most? Testileg vagy lelkileg érkeztem meg?
-Mennyire tudom kizárni a zajokat? A város zaját, a problémák zaját?
-Mennyire vagyok a pillanat embere? Mennyire vagyok kizökkenthető?
Orsi:
Ahhoz, hogy egyensúly alakuljon ki bennünk Istennel és a környezetünkkel, ránk is szükség van. Hiába kérünk, ha nem vagyunk képesek nyitottak lenni, Isten hiába akar adni, ha zárt ajtókat talál. Az egyensúly nem midig ott van és olyan formában, ahogy mi elképzeljük. Vajon miért nem tudjuk felfedezni? Miért olyan nehéz békére lelni magunkban, a mindennapjainkban? Elképzelhető, hogy sokszor mi magunk vagyunk az oka, hogy nem megy. Van, hogy rengeteg erővel és energiával próbáljuk meg megvalósítani egy elképzelésünket, és amikor megvan, valamit mégis hiányolunk. Előtte vajon megkérdeztük Istent, hogy Ő mit szól a tervünkhöz? Ha megtettük volna, most lehet, hogy máshol lennénk és máshogy éreznénk… A jó hír az, hogy sosem késő átgondolni dolgokat és a nap minden percében szabad akaratunkból és egy kis odafigyeléssel képesek vagyunk törekedni a teljes lelki egyensúlyra!
Zsófi:
30. Zsoltár: Jóságod az egész életen át tart; mindörökké dicsőítelek! Dicsőítlek, Uram, mivel megmentettél, nem engedted, hogy ellenségeim ujjongjanak. Uram, Istenem, hozzád kiáltottam, s te meggyógyítottál, Uram, lelkemet kihoztad a halál országából, megmentettél attól, hogy a sírba szálljak. Ti, akik szeretitek, dicsőítsétek az Urat, magasztaljátok szent emlékét! Mert haragja csak egy pillanatig tart, jósága azonban az egész életen át. Ha este sírás látogat is meg, reggel visszatér az öröm. Így szóltam magamban bízva: Nem ingok meg soha, mert jóságod, Uram, szilárd hegyre állított. De mikor elrejtetted arcodat, megrendültem. Uram, akkor hozzád kiáltottam, Istenemhez könyörögtem irgalomért: Mi haszon származna véremből, hogyha sírba szállnék? Dicsőíthet téged a por, hirdetheti nagy hűségedet? Hallgass meg, Uram, és könyörülj rajtam, légy az én segítőm, Uram. Panaszomat öröménekre változtattad, leoldottad vezeklőruhám és örömmel öveztél körül. Hogy lelkem énekeljen neked és ne hallgasson soha. Uram, Istenem, mindörökké dicsőítelek!
Sok olyan helyzettel találkozunk életünk során, amelyek szembesítenek emberi mivoltunk törékenységével: amikor szeretteinket elveszítjük, szakítunk a párunkkal, vagy amikor tehetetlenül állunk mások szenvedése előtt, vagy fájdalmas elválásra kerül sor egy baráttól. Az ilyen események azonban nem mindig jelentik saját boldogságunk végét, de mindenképp kibillent bennünket a megszokott, békés állapotunkból. Amikor szembesülünk egy kudarccal, amely mindent megkérdőjelez, látszólag áthághatatlan akadályokkal, egy betegséggel, ami megfoszt minket az élet lehetőségeitől, megszakadt kapcsolatokkal, amelyek megmutatják határainkat, szomorúsággal, ami elveszi életörömünket – ilyen helyzetekben, sokszor érthető módon, úgy érezhetjük, megsemmisültünk, egy gödörbe estünk, ahol az életnek nincs többé értelme. Vége. Elegem van! Mi értelme a létnek? Egy ilyen kétségbeejtő helyzettel való szembesülés után ad hálát a zsoltáros az első sorokban és buzdít, hogy mi is tegyünk hasonlóképp. Azt mondta, “Nem ingok meg soha”, de rá kellett ébrednie, mennyire törékeny a boldogsága, amikor Isten jelenlétét nem érezte életében, amikor Isten “elrejtette arcát”. Vajon Te, aki most ott ülsz a hátsó sorokban, vagy bárki, akiket ezek a gondolatok megszólítottak hogyan éled meg törékenységedet? Elmenekülsz a világ elől, elbújsz, hogy ne lássák, hogy padlón vagy? Hányszor billensz ki, és érzed azt, hogy egyedül vagy, nem fogja senki a kezed, Istent is valahol a rejtekben van, és nem hallod a hangját. Nem érzed a közelségét, hogy segítene, válaszolna a kérdéseidre, félelmeidre. Vádlón teszed fel a kérdést: Hol vagy Uram? Miért engedted, hogy fájjon? De ez a zsoltári szakasz megmutatja nekünk, hogy még szerencsétlenségében is, aminek okát Isten távollétében látja, vagy éppenséggel azt érzi, hogy Isten elhagyta őt, továbbra is Istenhez kiált, Isten segítségét kérni. Meg meri kérdezni. “Mi haszon származna véremből?”. Jóbéhoz (Jób 10:8) hasonló ez a tiltakozás az érthetetlenséggel szemben, amit egy teremtő Isten jelent, aki hagyja teremtményeit szenvedni és meghalni. Testvérem, merj kiáltani, ne ijedj meg a hangodtól! Isten mindig velünk van : Bízzatok! Én vagyok! Ne féljetek! (Máté 14,27) De lázadásában is, egy dolgot nem felejt el a zsoltáros: Isten, aki igent mondott létezésünkre, és ezáltal életre hívott és életben tart bennünket, vágyakozik válaszunkra és örömét leli abban, hogy magasztaljuk. Vajon te képes vagy-e dicsőíteni akkor, amikor útvesztőben jársz, és megingott alattad a talaj? Vagy éppenséggel, csak akkor szólítod meg? Miután megtapasztalja, hogy Isten válaszol a hívására, a zsoltáros megerősödik hitében, hogy Isten az élet teljességét akarja számunkra, és ez az élet az ő dicsőítése. A zsoltárok gyakran jellemzik Istent úgy, mint aki “szelíd a haragban és gazdag az irgalomban”; itt, anélkül, hogy kisebbítené az Isten általi elhagyatottság érzését, a zsoltáros azt mondja, hogy bár Isten néha távolinak tűnik, “haragja csak egy pillanatig tart, jósága azonban az egész életen át”. Vagy, ha kevésbé költőien, de világosabban akarjuk megfogalmazni: hiányának érzése elmúlik, de jelenléte örök. Miután ilyen módon Isten segítsége meggyógyította, újjáélesztette, és felemelte, a zsoltáros táncol örömében és felfedezi, hogy oka van rá, hogy Istennek énekeljen és “ne hallgasson soha”, hogy “mindörökké” dicsőítse. Krisztus feltámadásában való részesedésünk révén ez a dicsőítés a halál után is folytatódik. ÉRTED? Célja, terve van veled, akkor is, ha az út olykor göröngyös. Mindig is lesznek erősebb széllökések, amelyek kibillentenek az útról. Ne felejts el kiáltani! Jézus mindig ott ül melletted útitársként az autódban. A képzeletbeli autóban, amelyen zötykölődsz a mindennapok forgatagában. De vajon kinyitod-e neki az ajtót? Hellyel kínálod-e? De mégis hol? A csomagtartóban, a hátsó ülésen, vagy esetleg az anyós ülésen? Szóba elegyedsz vele, esetleg barátként tekintesz rá? Vagy inkább ridegen, s némán ültök egymás mellett, s mikor egy kátyúhoz értek, még jól rá is zendítesz? Netán van merszed átadni neki az irányítást? Van merszed lemondani, a saját önző kis világodról, hogy Ő irányítsa az életed? Ez az igei szakasz pont erre világít rá: Engedd bátran a kormány mögé! Bízd rá a kudarcaid, törékenységed, kétségbeesésed… a jogosítványodat, és engedd, hogy vezessen.
Flóri:
-Lelki egyensúly: van-e ilyen? Hisz nem lehet mérni, nem megfogható.
-Mi mivel tart egyensúlyt? A negatív a pozitívval, a hiány a bevétellel. Pl.: a nagy szeretethiány a nagy szeretet befogadással.
-Valami miatt késztetést érzünk arra, hogy megosszunk örömöt, bánatot, fájdalmat (információt, stb.) egy másik emberrel. Talán, mert így kerülünk egyensúlyba magunkkal, felebarátainkkal. (lásd: pohár víz esete). Mintha így működne az Isten-ember kapcsolat is az Isten irányából: ő is meg szeretné osztani örömét, hogy egyensúlyba kerüljünk vele!
-Létezik-e olyan egyensúly, aminek egyik fele itt e földön, a másik a túlvilágban van? Tragédiák érhetnek itt, de a hitem miatt egyensúlyt tartok a nehézségekkel! (Mindemellett megengedem, hogy természetes érzéseim legyenek: bánat, fájdalom, gyász)
Panni:
Préd 3,1-12:
Mindennek megvan az órája, és minden szándéknak a maga ideje az ég alatt: Van ideje a születésnek és a halálnak; ideje az ültetésnek és az ültetvény kiszedésének. Ideje az ölésnek és ideje a gyógyításnak; ideje a bontásnak és ideje az építésnek. Ideje a sírásnak és ideje a nevetésnek; ideje a jajgatásnak és ideje a táncnak. Ideje a kő eldobálásának, és ideje a kő összeszedésének; ideje az ölelkezésnek, és ideje az öleléstől való tartózkodásnak. Ideje a keresésnek, és ideje az elveszítésnek; ideje a megőrzésnek, és ideje az eldobásnak. Ideje az eltépésnek, és ideje a megvarrásnak; ideje a hallgatásnak, és ideje a szólásnak. Ideje a szeretetnek, és ideje a gyűlöletnek; ideje a háborúnak, és ideje a békének. Mi haszna van a munkálkodónak abból, hogy fáradozik? Elnéztem a vesződséget, amit Isten az emberek fiainak ad, hogy bajlódjanak vele. Mindent ő tesz, a maga idejében. Adott ugyan nekik (némi) fogalmat az idő egész folyásáról is, de anélkül, hogy az ember elejétől végig fel tudná fogni, amit az Isten tesz. Ekkor megértettem: nem tehet jobbat az ember, mint hogy örüljön és élvezze az életét.
Hogyha az Úr nem építi a házat,_*
hasztalan fárad az építő.
Hogyha az Úr nem őrzi a várost,_*
őrzője hasztalan virraszt.
Hiába keltek hajnal előtt, s feküsztök későn,_†
hiába esztek verejtékes kenyeret:_*
pihentében is megáldja az Úr, akit szeret.
Az Úr ajándéka a gyermek,_*
az anyaméh drága gyümölcse.
Mint nyílvesszők a harcos kezében,_*
erejük teljében a fiak olyanok.
Boldog, aki velük fegyverkezve indul a harcba;_*
amikor ellenségeivel pörbe száll,
meg nem szégyenül.
Timi:
Az egyensúlyról a kiegyensúlyozottság, vidámság, derű jut először eszembe. Ezek olyan tulajdonságok, amiket nem kell megmagyarázni, első ránézésre sugároznak egy emberből. Mi az, ami ezt a kisugárzást megteremti? Magabiztosság? Céltudatosság? Bátorság? Erő? Akarat? Mély belső meggyőződés? Hit? Egy olyan emberre, akiből sugárzik a boldogság, arra jó ránézni, vele időt tölteni, beszélgetni, mert társasága üdítő és feltölt. Boldognak látom őt, szeretnék én is azzá válni. De vajon mivel érhető el a boldogság? Két szempontot emelnék ki: a felnőttséget és a hitet. Felnőttséget abban az értelemben, hogy valaki mind racionális, mind pedig érzelmi szempontból magas intelligenciával rendelkezik, felelősséget vállal tetteiért, gondolataiért, azokat tudatosan éli meg. A másik fontos tulajdonság a hit... feltétel nélküli bizalom, ráhagyatkozás. Véleményem szerint a hit legnagyobb gátja a félelem. Félelem a kudarcoktól, a sikertelenségtől, minden olyan dologtól, aminek bizonytalan a kimenetele, ami nem tőlünk függ, nem befolyásolhatjuk. Azonban ha szembe merünk nézni ezekkel, és az Úrra tekintünk, Péterhez hasonlóan mi is képesek leszünk fennmaradni a felszínen és a vízen járni. A felnőttség és a hit egysége pedig megteremti bennünk a boldogságot. +történet (igazából ez egy 9GAG-es képen volt, angolul , de a lényege, amit csütörtökön is elmondtam, az kb. ez) Egy egyetemi szeminárium 50 résztvevőjének adtak 1-1 lufit, majd megkérték őket, hogy mindenki írja rá a lufijára a nevét egy filctollal. Majd ezeket összegyűjtötték, és bevitték egy üres szobába. Ezután megkérték az 50 embert, hogy menjenek be a szobába, és 5 percen belül mindenki találja meg azt a lufit, amin a saját neve szerepel. Mindenki fel-alá rohangált, lökdösődött, nagy zűrzavar alakult ki, s végül nem sikerült teljesíteniük a feladatot. Most megkérték őket, hogy mindenki fogjon meg egy lufit véletlenszerűen, és adja oda annak, akinek a neve szerepel rajta. Perceken belül mindenkihez a sajátja került. Ekkor az instruktor megszólalt: pontosan ez történik az életben is…mindenki eszeveszetten keresi a boldogságot, mégsem találja. A boldogságunk más emberek boldogságán múlik. Oszd meg velük a boldogságod, és te is ezt fogod visszakapni.
Gyula:
Simon Weil elmélkedése, részlet a Jegyzetfüzet című könyvéből:
A kereszt mint mérleg, mint emelő. Alászállás, az emelkedés feltétele. A földre alászálló ég fölemelkedik az égig.
Emelő. Lehajolni, ha emelni akarunk.
Ahogyan meg van írva. „aki megalázkodik, azt felemeltetik”.
Szükségszerűségek és törvények vannak a kegyelem világában is. „A pokolnak is megvannak a maga törvényei” (Goethe). A mennynek is.
Az anyagi jelenségeket szigorú törvényszerűség irányítja, amely nem tűr semmi önkényt, semmi véletlenséget. A lélek dolgaiban, bár szabadok, még kevesebb önkényesség és a véletlen.
Egy, a legkisebb szám. „Az egyes, amely a az egyetlen bölcs.”
Ő a végtelen. Az a szám, amely növekszik, azt gondolja, közeledik a végtelenhez. Inkább távolodik tőle. Ahhoz, hogy fölemelkedj, meg alázkodnod.
Az isteni bölcsesség titkát az emberi nyomorúság rejti magában, nem az élvezet. Aki élvezetet keres, valami ittasságot, valami növekedést keres. Ám az élvezet nem ad semmit sem nekünk, legfeljebb azt a tapasztalatot, hogy hiábavaló. Csak határainknak és nyomorúságunknak szemlélése emel egy magasabb síkra.
„Aki megalázkodik, az felemeltetik.”
Az emelő mozgás merő hívság bennünk (vagy még rosszabb is annál), ha nem egy leszálló mozgásból ered.
Statera facta corporis. („Te lettél teste mérlege” Venantius) A keresztre feszített test az igaz mérleg, a test, amely bezsugorodik a térben és az időben neki kijelölt pontba.
Nem ítélni. Hasonlóan a mennyei Atyához, aki nem ítélkezik: általa mondanak ítéletet a bírák. Engedni, hogy hozzánk jöjjenek az összes létezők, s magukról mondjanak ítéletet. Mérlegnek lenni.
Így nem ítéltetünk meg, mert képmásává leszünk az igazi bírónak, aki nem ítél.
Amikor a mindenség terhe egészen ránk szakad, nincs aki más lehetséges ellensúly, csak az Isten maga – az igaz Isten, mert a hamis istenek semmit sem érnek, még ha az igaz neve alatt jelennek is meg. A rossz végtelen: úgy értve, hogy határtalan, mint az anyag, a tér, az idő. Az ilyen végtelenen csak az igazi végtelen tesz túl. Ezért mérleg a kereszt, amelyen egy törékeny és könnyű test, amely azonban Isten, magára vette az egész világ terhét. „Adj nekem egy szilárd támpontot, és én megemelem a világot.” Ez a szilárd támpont a kereszt. Kívüle nem lehet más. Kell, hogy legyen egy metszéspontja a világnak meg annak, ami nem világ. Ez a metszéspont a kereszt.
Kiscsoportos kérdések:
Mit jelent számomra kiegyensúlyozottnak lenni?
Mitől válik valaki hitelessé? Kit tartok annak a környezetemben?
Mely tulajdonságok alapján válik valaki felnőtté?
Az életet felelősségként vagy lehetőségként fogom fel?
Hogyan valósul meg az egyensúly a kapcsolataimban?
Mik azok a dolgok, amiket vicces élcelődésnek, és mik azok, amiket már bunkóságnak értékelek? Észreveszem, hogy mikor mentem túl messzire vagy nem?
Szerinted melyik két csúcsán áll a munka, a pihenés, a szociális élet háromszög? Jó ez így vagy változtatnál rajta? Hogyan változtatnád meg?
